Mire számíthatsz?

Sokan, akik nekivágnak a „nagyvilágnak”, csak homályos elképzelésekkel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy az adott helyen (jelen esetben Londonban), mi vár majd rájuk, ami azért veszélyes, mert így nagyon nagy a csalódás esélye.

Így mielőtt nekivágsz a komolyabb tervezésnek, vagy esetleg a költözésnek, jó, ha utánajársz, hogy az adott helyen mire is számíthatsz? Ebben szeretnék most egy kis segítséget nyújtani.

Arra semmiképp, hogy itt „kolbászból van a kerítés”, és arra se, hogy erőfeszítés (vagyis munka) nélkül, gyorsan lehet meggazdagodni.

Viszont akarattal, nyitottsággal és szükség esetén tanulással pár év alatt ki lehet alakítani egy nagyon is élhető életet, ahol lehet tervezni, és van lehetőség fejlődésre, előre lépésre.

Ne higgyünk azoknak, akik azzal riogatnak, hogy itt csak mosogató, szobalány vagy raktári munkás lehet egy bevándorló, és persze azoknak se, akik azt állítják, hogy nyelvtudás nélkül a minimálbér többszörösét lehet megkeresni… Az igazság valahol a kettő között található – erről írok majd bővebben a munkakaresésről szóló fejezetben.

Itt nagyon sokféle nemzet és vallás él együtt békében, és a gyerekek már kis koruktól megtanulják elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Legyen akár fekete bőrű, kendőt viselő vagy éppen sérült. Ugyanis a gyerekek már kis koruktól iskolai egyenruhában járnak, de e mellett sokan viselnek a vallásuknak megfelelő ruházatot is (pl.: a muszlim lányok kendőt, és csuklótól bokáig takaró ruhát, vagy a zsidó fiúk pedig kipát), így már korán megszokják, hogy mindenki másképp néz ki. Ehhez jön még az, hogy a tanárok igyekeznek tudatosítani a gyerekekben, hogy hányféle, és mennyire különböző helyről valók (ennek érdekében szoktak „nemzetiségi” napot tartani, ahol bemutatják egymásnak a hazájukat, az ottani szokásokat, de ezen kívül is szóba szokott kerülni, hogy ki honnan van, és ott ott hogy vannak egyes dolgok). A máshonnan jött, esetleg a nyelvet sem beszélő gyerekeket közösen segítik át a nehézségeken, ezzel is erősödik a „mindenki egyformán fontos” elv. A sérült gyerekek a lehetőségekhez mérten az egészségesekkel vannak együtt, vagy ha speciális iskolára van szükségük, sokszor viszik őket az egészségesek közé, és mindent megtesznek, hogy minél magasabb szintre fejlesszék őket (és őszintén örülnek a legkisebb eredménynek is!).

Szerencsére ez a tolerancia a felnőttekre is jellemző, itt ritka, hogy valakit megbámuljanak a külseje vagy az öltözete miatt, ha mégis, akkor az illető jó eséllyel friss bevándorló, aki még nem szokott hozzá ehhez a „sokféleséghez”.

De pl. önéletrajzba nem kell fényképet tenni, születési időt vagy nemzetiséget feltüntetni, és általában mindenhol jóindulattal és toleranciával találkozhatunk – feltéve ha nem provokáljuk ki az ellenkezőjét.

A munkahelyeken van előre lépési lehetőség, és tapasztalattal, hozzáértéssel sokszor pótolni lehet hiányzó végzettségeket. (Erről majd bővebben írok a munkakeresés és a tanulás témakörökben.)

Az állam és az önkormányzat sokféle módon segíti a boldogulni vágyókat (különböző támogatásoktól a kedvezményes képzésekig) – de az „ingyen élésre” egyre kevesebb a lehetőség (és ez mindenki számára hasznos, aki komolyan gondolja itt az életét!).