Az én történetem

Úgy gondoltam, azért írnék egy kicsit személyes dolgokról is (így elkülönítve, hogy akit ez (most) nem érdekel, az könnyebben tudjon a lényegre fókuszálni), bemutatva az utat, ami engem ide vezetett.

Azzal kezdeném, hogy én soha életemben nem gondoltam arra, hogy külföldre költözzek. Egészen kb. 2010-ig, amikor is arra a megállapításra jutottam, hogy ha fiatalabb lennék, és nem lennének gyerekeim, akkor elgondolkodnék rajta…

Ehhez képest 2012 tavaszán kb. 2 hét alatt megérett az elhatározás, hogy megyünk. És hogy miért e hirtelen döntés?

Akkoriban jött ki egy jó barátunk, akinek elege lett az otthoni kilátástalan küzdelemből, és sokat mesélt arról, hogy mit tapasztalt itt kint. Az idő tájban történtek a munkahelyeinken is olyan változások, amik egyértelművé tették, hogy hiába dolgozunk ott több, mint 5 éve odaadóan, kiváló értékeléseket kapva, ez nem csak anyagilag, de erkölcsileg se lesz belátható időn belül megbecsülve. És ezzel egy időben derült ki az is, hogy anyagilag is kedvezőtlen változások várhatók az életünkben a nagyon közeli jövőben.

Én már hosszú évek óta hiszek benne, hogy minden okkal történik (még ha abban az adott pillanatban ez nem is mindig látszik vagy érthető). Ebből kifolyólag igyekszem figyelni a „jelekre”, és ha valami nagyon nem akar sikerülni, akkor elfogadni, hogy annak nem úgy kell történnie…

És mivel akkorra már csak egy gondoskodásra szoruló gyermek volt a családban (aki akkor volt 14 éves), megszületett az elhatározás: költözünk Londonba!

Egy hosszú hétvégén keresztül bújtam az internetet, különböző fórumokat és weboldalakat olvasgattam, hogy legyen rálátásom arra, amire itt számíthatunk.

A következő lépés az indulás idejének meghatározása volt. Először októberre gondoltunk, mert akkorra lett volna időnk elég pénzt összerakni az induláshoz, de aztán arra gondoltunk, hogy nincs értelme a gyereknek otthon elkezdeni az iskolát (és egy csomót költeni erre), így gondoltunk augusztus végére. Viszont abban az évben volt Londonban az olimpia, így végül arra jutottunk, hogy még előtte kellene indulni, mert akkor egyrészt megnő a munkalehetőségek száma, vagyis nagyobb eséllyel találhatunk mi is gyorsan munkát, másrészt sokan mennek ki direkt az olimpia miatt, akikből aztán sokan ott is maradnak, így utána már kisebb esélyünk lehet a munkakeresésben. Így végül június végére tettük az indulást.

Második lépésként megpróbáltam kiszámolni, hogy kb. mennyi az a minimális összeg, amivel neki vághatunk (tudva azt, hogy nincs visszaút, ha elindultunk, és nem lesz senki, akitől anyagi segítséget kaphatnánk), és azt hogyan tudnánk előteremteni a rendelkezésre álló idő alatt. Végül eladtunk mindent, amit el tudtunk, és nem akartuk magunkkal vinni, és minden költésünket visszafogtuk a cél érdekében. Így összejött annyi, amivel elindulhattunk – bár mint utóbb kiderült, ez éppen hogy elég lett…

Harmadik lépésben a szállásunkat kellett úgy megoldani, hogy egész biztosan legyen hova mennünk, mert gyerekkel és csomagokkal nem vállalhattunk különösebb rizikót, főleg, hogy a nyelvet sem beszéltük még akkor. Ezért egy magyar közvetítő cégen keresztül foglaltunk magunknak egy stúdió lakást transzferrel együtt – ami meg is felelt a várakozásainknak.

És végül el kellett döntenünk, hogy mivel megyünk. A mi választásunk a buszra esett. Egyrészt a csomagok miatt: ugyanis mi hárman mentünk 2 nagy bőrönddel, 1 kicsivel, és 1 nagy utazótáskával, és ez pluszban csak 3000 Ft-ba került a jegyen felül (ami kb. egy árban volt a repülő jeggyel), plusz vittünk magunkkal 1 nagy táskát, 2 hátizsákot, 1 hűtőszatyrot és 1 kis táskát is. Másik (és a számomra nagyon nyomós) ok az volt, hogy én úgy éreztem, nekem idő kell, hogy átéljem az elszakadást az országtól, ahol születtem, és ahol az addigi életemet leéltem.

Hát így kerültünk Londonba 2012. júniusának végén. Meg kell, hogy mondjam, nekem ez szerelem volt első látásra. Ahogy a busz begurult a városba, és valahogy éreztem, hogy jó helyre jöttem, és ebben a mai napig sem kellett csalódnom szerencsére!